Amikor azt hallom, hogy valaki azt mondja magáról – pozitív értelemben – hogy ő egy kompromisszumkereső ember, az jut eszembe, hogy vajon mennyire van tisztában azzal, hogy sok esetben ezzel nem hogy nyer, hanem inkább veszít.

Hogy pontosabb legyek, egy bizonyos mértékig nyer a társas kapcsolatok szintjén, hiszen többnyire szeretjük olyan emberrel az ügyeinket rendezni, aki mutat hajlandóságot a másik szempontjait is figyelembe venni. Másrészről viszont az ilyen helyzetekben megbújhat a kétség, vajon nem áldoztam-e fel a „békesség” oltárán valamit, ami fontos volt. Az olyan emberek számára, akik azt tanulták, hogy engedni kell a saját elképzeléseinkből, hiszen a társas lét lemondással is jár, minden bizonnyal ez egy komfortos stratégia. Én is-te is alapon.

Nem akarom modellre bontani a konfliktuskezelés módozatait, bár érdekes onnan nézve is – talán egy másik bejegyzésben, ha igény van rá J – inkább vinném a figyelmet a modellen túlra, a belső történések megfigyelésére. A stratégiák hasznossága ugyanis itt, belül méretődik meg. A kompromisszumkereső stratégiát folytatókat, a környezetük sokszor pozitívan igazolja – hát persze, hiszen vele az alkalmazkodóképessége okán könnyebb „élni”. A kérdés mégis az, hogy mindeközben ő hogyan érzi magát. A lemondásokban, elengedésekben megéli-e a saját jó döntésének érzését, vagy úgy viszonyul hozzájuk, hogy „nekem ez is jó, hiszen én úgysem nyerhetek”.

Nagyon nem mindegy az egyén szempontjából ugyanis, hogy a belső mérlegére tekintve elégedett, vagy a világra, rendre hivatkozva azt mondja: mindent nem lehet. Ez utóbbinál ugyanis kikukucskál a hiány, amit a racionális részünkkel elengedünk, de a másik részünk talán felvési a láthatatlan „ez sem jött össze” listára. Minél hosszabb a lista, annál jobban nő az elégedetlenség bennünk. Talán nem is tudunk nevet adni ilyenkor a bennünk felgyülemlő rossz érzésnek, mégis éljük, érezzük azt. Mintha nem becsülnének meg ott, ahol vagyunk. Mintha mindig át kellene értékelnünk az elképzeléseinket. Mintha falakba ütköznénk.

A falak belül vannak, a saját magunkkal kapcsolatos dogmáinkban. A kompromisszumkeresés is egy út. Semmivel nem rosszabb, de nem is jobb az összes többinél. Ha tudom, hogy az önérvényesítő részemnek szabad (!) akár a szembemenni mások elképzelésével is, akkor a kompromisszumkereső részemet is szeretni tudom. Ha látom a többieket is.

Szerző: Bóta Tímea