Izgalmas és tanulságos tükröt tart elénk az un. Pygmalion- effektus, azaz az „önmagát beteljesítő jóslat”.

A hatvanas évek végén, két amerikai kutató – Rosenthal és Jacobson – azzal keresett meg egy átlagos amerikai középiskolát, hogy intelligenciavizsgálatot szeretnének csinálni a diákok körében. A vizsgálat eredményeit visszajelezték a tanárok számára, felhívva a figyelmet a különleges képességű, magas intelligenciahányadossal rendelkező diákokra.

Ezen a ponton viszont a kutatók „csaltak”. A tanároknak ugyanis olyan diákokat jeleztek „kivételesnek”, „különlegesnek”, „nagyon értelmesnek” és jósoltak be magas teljesítményt, akik a teszt alapján a középmezőnybe, az átlagos intelligenciájúak közé tartoztak. Amikor egy év után visszatértek az iskolába ezek a kiválasztott gyerekek a legjobb tanulók közé tartoztak.

Mi történt itt?

A tanárok tényként kezeltek valamit – ami egyébként nem volt az – és elkezdtek úgy bánni a diákokkal. A tanárok viselkedésében, a köztük levő kapcsolatban megjelent valamiféle pozitív várakozás, egyfajta elvárás. Tudattalanul közvetítettek valamit a másik ember felé – aminek ő tudattalanul megfelelt. „Te különleges, Te kivételes, Te győztes vagy!” Az lett.

A másikkal kapcsolatos hit felülírta a tényeket is.  Nem véletlenül kapta a jelenség a nevét Pygmalionról, hiszen a kapcsolatainkban úgy formáljuk egymást, mint a szobrász az anyagot. A kísérlet maga a pozitív forgatókönyv beteljesülése,  és mint ilyen szépen illusztrálja a gondolataink, vélekedéseink, viszonyaink teremtő erejét. Csakhogy az önmagát beteljesítő jóslat nem szelektál a jó, és rossz elvárások tekintetében. Ha valaki egy másik ember tükrében értéktelennek, hitványnak, szerencsétlennek, haszontalannak látszik – egy idő után maga is el fogja hinni, hogy az.

Hatalmunk van mások felett, és felelősségünk abban, hogyan bánunk velük. És reménykedhetünk abban, hogy azok a mások, akik a mi életünket formálják, akik a mi tükrünket tartják, szintén felelősséggel teszik azt.

Szerző: Bóta Tímea